Léböjtnapló Sándor Anikótól – 4. nap
IMMÁR NÉGY NAPJA NEM ETTEM SEMMIT!
Sosem hittem volna, hogy egyszer úgy tekintek majd egy pohár répa- vagy gyümölcslére, mint mennyei ajándékra, de a napjaim csúcsélményét most ezek adják.
Elgondolkodtam azon, hogy a testi és lelki megtisztuláson túl mennyi egyéb hozadéka van máris ennek a kúrának…
Egyrészt minden nap gyalogolok 4-5 kilométert. Aki jobban bírja, az többet megy. Másrészt a dolgok kezdik visszakapni a valódi értéküket. Amikor csak ki kell nyitnom a hűtőszekrény ajtaját ahhoz, hogy kiválasszam a finomabbnál finomabb ételek közül azt, amelyikhez éppen úri kedvem van, nem gondolok arra, milyen kegyes is hozzám az élet. Otthon, az állandó rohanásban azt is elfelejtem, milyen íze van egy almának, vagy a kenyérnek… csak tömöm magamba, s közben újságot olvasok, vagy internetezek… Mikor történt meg utoljára velem, hogy lassan, kanalazva fogyasztok el egy tányér üres levest, hogy minél tovább tartson, s közben kiélvezem minden ízét? Mondogatjuk egymásnak: „ma több répát tett bele, kicsit édesebb lett“. Vagy: „érzed a zeller ízét?“
A böjtölést egyébként mindenki jól bírja, igaz, vannak közöttünk rutinosabbak, akik mindig mondják előre, hogy mire számítsak. Melyik napon leszek a legtürelmetlenebb, mikor tör rám érzékenység, és mikor ne menjek túl messzire a mosdótól… (Csak suttogva jegyzem meg, hogy folyamatosan muszáj tudni, merre van a legközelebbi…) Közben kezdjük egymást megismerni, és változatlanul központi téma az evés. A jó éttermek címéről listát készítünk, s mivel többen közülünk szegediek, így már tudom, hol fogok vacsorázni legközelebb, ha Szegedre hívnak író-olvasó találkozóra:)
Délután szauna és jakuzzi Szárszón, egy bájos kis hotelben. Fekszem egy pihenőágyon, előttem üvegfal, tőlem tízméternyire a Balaton, csend és lemenő nap, könnyű vagyok és oldott, ellazult és emelkedett.
Hazafelé útközben fákat ölelgetünk, aztán este mécseseket gyújtunk, körbe üljük a nappalit, és egyikünk, aki meseterapeuta, mesél nekünk.
Talán az anyánk hasában volt utoljára ilyen jó dolgunk.
Léböjtnapló Sándor Anikótól – 5. nap
A szokásos reggeli körök után – torna, tea, vitaminok, ásványi anyagok, esetleg hashajtó – sajtvásárra indulunk a faluba. Kenza szándékosan az utolsó napok egyikére hagyta ezt, nemcsak azért, hogy minél frissebb sajtot vihessünk haza, hanem azért is, mert így az ötödik napra már megacélosodtunk, ráadásul azt is tudjuk, hogy már nem kell sokat várni a pillanatra, amikor óvatosan beleharaphatunk az egyikbe! Mindenesetre azért ma már reggel, az indulás előtt megkaptuk a kincs számba menő kis pohár friss gyümölcslénket… Na most, ha le tudnám zongorázni, hogy néztek ki azok a sajtok a sajttermelő néni konyhájában, az üvegbúrák alatt, akkor nem író lennék, hanem zongoraművész… Édes Istenem! Volt ott fokhagymás, borsos, paprikás, natúr, hosszan érlelt és friss… De még mindig csak mutatóba, illetve persze vásárolhattunk belőle, de Kenza mindjárt be is gyűjtötte, nehogy valakit elragadjon az áhítat…
(Megint csak súgva merem mondani, hogy esetemben ez teljesen indokolt is volt, szerintem én voltam a legfegyelmezetlenebb, mert az ötödik napon reggel felvettem egy diót a földről, és bekaptam egy gerezdet… Aztán sokáig furdalt a lelkiismeret, hogy csaló vagyok, ezért bevallottam Kenzának, aki nem örült ugyan, de azt mondta, túl fogom élni…)
Délután két csoportban nagy gyaloglás csapunk. A gazellák – én így neveztem őket – mindig kétszer annyit mennek, mint mi, a csigák.
Látom azért, hogy kissé fárad a csapat.
Még egy nap, ezt már féllábon is…
Léböjtnapló Sándor Anikótól – 6. nap
Ez a sajttúra egyébként nagy tanulság számomra: már tudom, hogy csak olyan környezetben jó böjtölni, amilyenben most vagyunk. Evés szempontjából ingerszegény, ahol nem kell lépten-nyomon konfrontálódni azzal, hogy velem ellentétben mások esznek. Azt mondják, a legtöbb tábort szállodákba szervezik. Nos, én ott nem lennék képes végigcsinálni. A többiek azt mondják, ha majd én is olyan rutinos leszek, mint például ők, akkor majd az sem fog zavarni, de e pillanatban még nehezen tudom elképzelni. Hiszen emlékszem, a parton már a bezárt éttermek látványa, a pizzás plakátok is felkavarták a lelki békémet.
Lencseleves mustárral!! Hurrá!!! Ez a mai ebéd!!!
Ezt még lassabban eszem meg, hadd élvezzem minden pillanatát ennek a várva várt ételkölteménynek, ami ízletesebb most számomra, mint bármi, amit valaha ettem.
Délután még egy, az utolsó túra következik.
Közeleg a vége, és én szomorúságot érzek.
Pedig mennyire vágytam a pillanatra, amikor megint azt tehetek, és annyit a tányéromra, amit akarok!
Most mégis sajnálom, hogy holnap hazaindulunk. Ha valaki ezt mondja nekem a hét közepén, aligha hittem volna el, de maradnék még egy-két napot. Persze jobb lenne terített asztal mellett, de oké, zöldséglevessel is vállalnám…
Holnap reggel mindenki megméri magát, megtudjuk, ki mennyit adott le. Bár anélkül is érzem: nem szorít a farmer, és az arcom kisebb a tenyeremben.
Túlvagyok életem első léböjtkúráján!
Hasonlít ahhoz, amit érzek, mint amikor 2010 júliusában, az El Caminón, nyolcszáz kilométer gyaloglás után, megérkeztem Finisterrébe, a világ végére, hogy megnézzem, mi van utána. „Buen Camino!“ Jó utat, köszönt rám valaki. „De hiszen vége…“ – mondtam szomorúan. „Nem – válaszolta ő. – Soha nem lesz vége! “
Hát persze, hogy nem! Már csak egy évet kell várnom a következő Kenza léböjtkúrára. Mert itt leszek, az biztos!
Utóirat:
A hetedik napon: mínusz 3 és fél kiló! (Valamint tizenegy új barát!)
